Olaf Scholz német kancellár hat minisztériumának, titkosszolgálatának és számos európai szövetségesének figyelmeztetése ellenére átnyomta a hamburgi kikötő egyik konténerterminálja 24,9 százalékának eladását egy kínai hajózási óriásnak, a Coscónak. Az, hogy cégek bevásárolják magukat mindenféle infrastruktúra-projektbe, nem olyan különös dolog. Ez az üzlet viszont azért kavart akkora port, mert a Cosco nem közönséges hajózási óriás, hanem egy kínai állami cég. És Kína ezzel, valamint az ehhez hasonló állami cégekkel próbálja növelni befolyását nemcsak a nyugati világban, hanem világszerte is.

Magának a Coscónak már a legjelentősebb európai kikötők néhányában van részesedése, köztük az antwerpeniben, a valenciaiban, a zeebruggeiben, és aztán még ott van a pireuszi kikötő esete Athénban, amit 100%-ban ez a cég birtokol, miután a 2009-es gazdasági válság betörtével felvásárolta. Ezzel a ténnyel érvelt Olaf Scholz és az üzlet létrejöttét szorgalmazó társai, hogy hisz a Coscónak már szinte minden jelentős európai kikötőben van érdekeltsége, és ha náluk nem fognak birtokolni semmit, akkor a hajózási cég egyszerűen kihagyja majd a német kikötőket, és más kikötőkbe fogja szállítani konténereit.

Na és pont ez a bökkenő. Míg az európai országok eleinte jó üzleti döntésnek látták, hogy eladjanak részeket kikötőikből kínai beruházóknak, mára kiderült, hogy ez nem is volt annyira jó ötlet. Mert zsarolhatóvá váltunk ezáltal. Ráadásul a jelen Kínája nagyon autoriter irányt vett fel, ami a bel- és külpolitikáját illeti, és egyáltalán nem retten vissza attól, hogy teljes mértékben kihasználja pozícióját.

Egy autoriter állam, ami állami cégek befektetésein keresztül befolyást nyer Európa gazdaságának létfontosságú infrastruktúrájában, majd ezen keresztül zsarol minket. Ismerős?

Így járt pórul Németország és miattuk az EU többi része, az orosz gáz miatt. Persze érthető volt a gazdasági és külpolitikai stratégiájuk, a „Wandel durch Handel”, magyarul: változás kereskedelmen keresztül. Szoros kereskedelmi kapcsolatokon keresztül akarták Oroszországot a demokrácia és szabadság irányába irányítani. A rendszerváltás után német cégek Oroszországban fektettek be, és az orosz Gazprommal együtt építették az Északi Áramlat-1 gázvezetéket, majd tervezték és megépítették az Északi Áramlat-2 gázvezetéket is. Egészen a háború kitöréséig tartották magukat hozzá. Azzal érveltek, hogy nem csak Németország függ Oroszországtól, hisz az oroszok GDP-jének nagy része a gázexportból ered, így ők is függenek attól, hogy eladják.

Csak aztán kitört a háború, és mindenki gyorsan megértette, hogy ha tovább fogjuk vásárolni az orosz gázt, azzal csak Putyin háborúját pénzeljük. És az is nyilvánvalóvá vált, hogy mégis azok az EU-s országok függenek jobban Oroszországtól, amelyek energiaháztartásukat az olcsó orosz gázra alapozták. Nincs gáz, nincs termelés – nincs termelés, nincs ipar. Ráadásul a fűtetlen otthonok a szociális nyugalmat is veszélyeztetik.

És pont ez a veszélye a kínai függőségnek is. Németország és az egész EU gazdaságának egyik fő motorja a Kínába történő exportálás. Egyben szélsőségesen függünk attól, hogy Kínából importálunk alkatrészeket, komponenseket és fogyasztói cikkeket. Az alkatrészekből és komponensekből állítjuk aztán össze azt az árut, amit Kínába exportálunk. És mindez a kikötőkön keresztül történik.

Mi történik, ha Kína tényleg háborút indít Tajvan ellen? Képesek leszünk-e szankcionálni Kínát? Képesek leszünk-e kiállni az emberi jogok mellett? A tapasztalat azt sugallja, hogy nem biztos. Amikor kiderült, hogy az ujgurokat koncentrációs táborokba zárják, akkor is a gazdasági érdekek nyertek az emberi jogok felett.
A Kínai Kommunista Párt Hszi Csin-pinggel az élén nagyon jól játssza ezt a játékot. És ezt tudják is. Ezért meg kell gátolnunk őket, hogy átvegyék infrastruktúránk felett a befolyást.